Kék volt az égbolt, zöld volt a fű, Ó a patak, az meg semmilyenszínű. Mert az oly tiszta volt, mint a lelkem szerelme A lány iránt, ki nem volt egyszerű. Kinek jó volt, ha szenved, s ki sírt, hogyha kedves, Ki szép volt, de szíve mélabús. Kihez indultam éppen, hogy ó hátha vár rám, S a tűzhelyén már süldögél a hús. ♪ A házához értem, s az ajtón beléptem, Mi tárva-nyitva ásított felém, A kétely, hogy mást vár és mással van éppen, Mardosóan hasított belém. De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal A karjaimba ugrott, mint a nyúl. Tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi: Az érzelem ma végre lángra gyúl!