A semmi súlyától is kilazulnak már az üres polcok Fülsértőn őrlődnek csigolyaim közt a levált porcok Egy arasszal az ég felé Ahogy késő ősszel a szél zenél Készakarva nőttek az ész-avarban a makacs hullafoltok Ritkán mikor nappal a hold átizzik a haragos kék egen Minden tetted félve nézem, általában részegen. Vesztegzár van az elme partján, kietlen fekete kátrány Szódagályod hullámsírja temeti a tudatom a végtelent Mond, mennyi pofon kell még hozzá? Mond, mennyi pofon kell még hozzá Hogy álmaimban ne te érj hozzám? Mennyi csontot kell, még lerágjak A maradék lelkemet is ledaráltad El vakulva néztem, ahogy hályogként szememre nőttek a szirtjeid Szánalomba burkolt halvány szavaid az empátiát színlelik Ismerem már, ismerem őket, érzem a rohadó gerincvelőmet Képzeletemben megnyomorítod a szín kavalkád színeit Szorítsd a torkom, szorítsd erősen, már nem is tudom, kit rejt a kéz Málló vakolat, pepita csempe, szemtükröd romjain visszanéz Vesztegzárral az elme partján késő éjjel a szél zenél A múlt tüzéből a jövőm fénye szenvedésből szenvedély Mond, mennyi pofon kell még hozzá Hogy álmaimban ne te nyúlj hozzám? Mennyi csontot kell, még lerágjak A maradék lelkemet is ledaráltad