Erőszakos, rút kisded voltam én,
Ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülte-é,
Vagy élt öt percet, nem tudom,
De ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
Akár egy győztes, kis vadállatot,
Ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
Mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
Előttem a világ,
Oly mélyről nőttem én,
Mint a haramiák;
Oly árván nőttem én
A mélységből ide,
A pendülő, kemény
Szabadság tágas és
Szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom,
S milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
Kiáltottam a kép felé,
Mely ott sütött szobám falán.
Hoszonnyolc éves voltál akkor,
A képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifjú nő,
Komolykodó, tünődő.
ünnepélyes ifjú nő,
Komolykodó, tünődő.
ünnepélyes ifjú nő,
Komolykodó, tünődő.
Most ugyanannyi lettem én,
Huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
Anyácska, véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
A férfikorba nőttem én,
Erősen tűz a nap, vakít,
Lepke kezeddel ints felém,
Hogy jól van így, hogy te tudod,
Hogy jól van így, hogy te tudod,
S hogy nem hiába élek én.
Hogy jól van így, hogy te tudod,
Hogy jól van így, hogy te tudod,
S hogy nem hiába élek én.
Hogy jól van így, hogy te tudod,
Hogy jól van így, hogy te tudod,
S hogy nem hiába élek én.
Hogy jól van így, hogy te tudod,
Hogy jól van így, hogy te tudod,
S hogy nem hiába élek én.