Mióta készülök, hogy elmondjam neked
Szerelmem rejtett csillagrendszerét;
Egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
Mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
S zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
Mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
Mert annyit érek én, amennyit ér a szó
Versemben s mert ez addig izgat engem,
Míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
Mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
S téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
Az asztalon és csöppje hull a méznek
S mint színarany golyó ragyog a teritőn,
S magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
Hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
Elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
Hajad kibomlik, szétterül lobogva,
S elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
De benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
Rejtelmes, vékony, bölcs vonal
Hűs tenyeredben.