Mindannyian botladozva kúszunk a tántoríthatatlan sors által Kikövezett úton, mely végén szikázó gondolataink, mint Ezernyi hulló csillag szétszélednek a fagyos Távolban és arcunkat a rózsa illatú halálba hajtjuk. És addig az Én, mint apró minden a semmiségben felhők közt táncol és Földalatti hegyek közt veszik el örökkön örökké, miközbe N szemei előtt csak a test, az igéző, parancsoló, tévesztő, síró és áhító test mutatja a homályos irányt a keresztutaknál. Hajszálvékony jégen táncolunk, lel Künk tükrének utolsó dermedt leheletén, mely Pislákoló fénnyel lángol, és életünk romba dőlt hajnalàn kopogtat A szív, térden csúszva felhők boltján Ugyanazért hív, mindig csak hív...