Nem miattad vagyok itt
Magamtól várom a választ
Színlelek valamit
Mert az igazság csak szétválaszt
Azokra gondolok, akiket megbántottam
Félrevezettem oly nyugodtan
Retinán karcoló reménnyel
Szilánkosra tört személyiséggel
Elhiszed vagy sem
De hiába biztattál
Mert minden szánó pillantás
Elmémen hasadékként húzódik
Úgy élek ahogy más haldoklik
Figyelj most rám, mert alig több, mint egy percem maradt. Ezt még tudom, mert az idő az egyetlen, amiben még hiszek
Ezt igazolja, hogy míg valakinek a végtelen pillanatot jelentem, addig más annyira sem törődik velem, mint mikor por kerül a szemébe
Tovább tart azt kidörzsölnie onnan, mint hogy engem elfelejtsen
De ez nem számít. Ahogy az sem, hogy mindig azt mondták különleges vagyok
így nőttem fel. Valami nagyot kell alkotnom, kitűnnöm a szürke tömegből, de elbuktam, és elegem lett az elvárásokból
Pedig én próbálkoztam, tényleg próbálkoztam, de mikor indultam, egy lépésben kétszer estem el, és nem volt erőm felállni
Azóta megtanultam, nem vagyok több, csak egy másodperc töredéke, ami nem számít. De ennek is volt értelme, rájöttem, mindent túlértékeltem
Az emberi jelenlétet, az érzelmeket, a fájdalmat a térdemben, téged, a szorongást, ami malmokat őröl bennem
Mind túlértékeltem, mert ez az érzés egy követ sem tud megmozgatni
Csak a fejemben, ahol végre erős vagyok és a világ nem kegyetlen, ahol az összes barátom tűzbe megy értem, de én mentem ki őket onnan
De ez nem a valóság, vissza kell térnem, hogy kisiklott életem újra sínre tegyem
Ha azt mondanám, ez mind hazugság, hinnél nekem?
De hiába biztattál
Mert minden szánó pillantás
Elmémen hasadékként húzódik
Úgy élek ahogy más haldoklik
Nem számít a csend, a hallgatás
Nem számít a szó, mégis mondanám
Arra gondolok, hogy bárcsak ne gondolnék rád