Nincs már semmi ami ide kötne... Nincs már semmi ami ide kötne... Lelépek örökre... A kopott fotókról a múltunk visszainteget Mert eveztünk, de elvesztünk és megmaradtunk pixelek A vonat indul, kérdés, a peronon ki marad Szemedben esőerdő, a szemebe' sivatag A város kirakat, a bábuk néznek, belül semmi sincs A világ tükörben pózol és velünk szelfizik Megfakult képeken élek én, a keret a börtön Az elmúlt szerelem fekete levele, szemete hever a földön Nem az vagyok kit akarsz és nem az aki kér Csak a sötét árnyék vagyok, aki hazakísér Csak a hajnali szél ami egy szennylapba belekap Viszi a hírt, hogy csak sírsz hogyha vele vagy A bal láb még a porba és a jobb már lép a hóba Az évek össze folytak és ha kérdezed, hogy hol van Minden tettben benne minden elfelejtett szóban Nézd múltunkat, hogy összetépve úszik el tóban... Nincs már semmi ami ide kötne Lassan úgy érzem elveszek a ködbe Nincs már semmi ami ide kötne Lelépek örökre, örökre... Elkapnám a vállad... Kiáltok utánad De néma bánat betapasztja számat Szemebe vaku villan - egy pillanat szétég Egy emlék elillan - megfakul egy fénykép És ordítanék, de minek? Te úgyse hallasz... Egy kötélbe kapaszkodok, amit Te tartasz Mint egy fekete rózsát, amit a tél betemet Tudom azt, hogy elfeled a világ, ha elengeded Mondják az út a fontos és téved ki azt hiszi a cél De cél nélkül nincsen út, az embert viszi a szél Mint a füstöt - csak fújom és belepi a köd Ahogy a múltam eltűnik, már semmi sem ide köt Mint egy vagon, minden állomáson átrobogunk És mikor késő, észrevesszük, hogy távolodunk A szívem konok és csak visz amíg dobog Talpam alatt a múlt, mint halott falevél ropog... Mint egy megfakult fénykép a polcon Elfeledve heverek rég... Azt kérdezem magamtól folyton Hogy miért téptek szét