Éjjel körbezárják és összerágják
És csak hajnalra köpik vissza
Nyálukat a rozzant ágya évek óta issza
Nyers reggelek, nyers reggelik
Így vészeli át másnap reggelig
Dacol a hamis szentbeszéddel
Egyre csak rohan a szembeszéllel
Üres az ég, üres a látóhatár
A buszmegállóban áll
Üres zsebbel, üres fejek közt a hajnali buszra vár
Indulás, beszállás!
Rutinosan keresi a helyét a senkik között
A lidércek itt nem találnak rá
A mocskos ablaküvegek mögött
Körül sem kell néznie, érzi hogy egytől egyig gyűlöli őket
A szakadt alakokat
Csakúgy, mint a kiváltsággal rendelkezőket
Túl hatalmas erő üzent neki hadat
Rossz oldalra állt mikor a sajátján maradt
Túl későn vette észre
Hogy az ellensége ellensége is az ellensége
Száraz fák körmein csikorog a fekete ajkak feledett szava
Olajos kripták fekete szaga
Folyik az úttest, éjszín kátrány
Behozhatatlan lett a hátrány
Hasztalan vijjog száz vészmadár
Üres az ég, üres a látóhatár
Tompul a moraj, szétgurul az úton
Szűnik a zaj és állnak az ágak
Hamuszín, részeg álmot lát
A laposan kúszó fények nyomán
Hatalmasra nőnek az árnyak
De ő már egész máshol jár
És mikor már éppen elfogadná az érthetetlent
És mikor épp hallgatná
A lombok sercenését
Hol színes pókok szövik az álmot
Az ágak közötti idő romján
Száz lidércököl a szemhéját verte
A rémálmok helyett ő foszlott szerte
Ha könnyebb is volt, a nehezét fogta
Nem adta fel, amikor lehetett volna
De emlékezete nem őrzi már meg a végzetes hibát
Az első buszra várt
De az utolsóra szállt
Nincs tovább, nincs tovább, nincs tovább, nincs tovább
Üres az ég, üres a látóhatár
Üres az ég, üres a látóhatár