Mindegy hol kezdjük, ne hidd, hogy annyira más.
Le-lerepülnek a minden ágáról levelek.
Szóval az a vége, vagy az eleje, ha lebegünk a fény felé,
Vagy ez csak egy több féle fény közé ragadt villanás?
Most meg sötét van, nem égnek körték,
és önmagába csavaródó eltévedt körkép
A város. Minden csak elmélet, törvény nincs.
Egy pontba örvénylik beltér meg kültér,
Mert ha elfagy a gyökér, mindegy mit ültetek,
Meg hogy hova, csak a pusztulás, mi ismétlődik időtlenül.
Amúgy meg hiába a kívül-belül kihűlt terek,
Ha a pusztuláshoz élet kell, az meg földből előkerül.
Itt van, aki előkelő, én inkább később kelek.
Az első diagnózis néha végső lelet lehet,
Szóval miért mennél vissza oda? Minek az oda-vissza?
Ha ölel, eltaszítod, eltaszít és öleled.
Ugyanaz a pont az időben van hogy késő,
Máskor korai, szimultán emlékszem rá és várom.
Míg beborulva botorkálok fel a belső lépcsőn,
Próbálok lépkedni egy napsütötte sávon.
Itt túl szűk a hely, hogy tág dolgokat érintsek,
úgyhogy csak miérteket keresek, mert miért is ne?
Hova firtatnám a nagyságom,
Ha ilyen kicsi a föld a galaxisban, és én benne még kisebb?
Én benne még kisebb, de így békésebb.
Az új tudás is rég ismert,
Attól még föld, meg ég is kell
Hogy a végtelent érinthesd.
Én végtelenben még kisebb, de így békésebb.
Az új tudás bár rég ismert,
Attól még föld, meg ég is kell
Hogy a végtelent érinthesd.
Tágítom a kört, de meghúzom a vonalat.
Az örök-éter helyett eszmélem az életteret.
Olykor magasan kúszok át a való alatt,
Egyszer meg mélyen ébredek önnön létem felett.
Kevert hangrend: a forma tart lent,
A tudás felemel, így a szó a tandem,
én meg csak tekerek. Eszméket kövekbe belevések,
Aztán árnyék vetül a kövekre: egymásba nyíló jelenések.
Egy madár a barlang falán ballag felém,
Vagy épp az ablak helyén jár táncot a zápor.
Szűrt maszlag-zenék, altass, mesélj, halkan beszélj
A zajban, ne félj, majd olvasok a szádról.
Magasodó fények
és sötétlő mélységek között élünk igazából.
Az ajtómat zárom, de ablakot nyitok,
Ez az utcám: minden sor ház, és minden szöveg a házsor.
Fáj a fejem, a száj szól,
Voltunk már itt százszor, és százszor leszünk megint:
Világcserepekben virágűrnyi hervadások,
De mind kinyílunk ahogy a zárszó megszületik.