A felhőkön ülve, várva a hívó szóra Szólt ránk a hang: - Gyere, nem kell, hogy félj! De féltünk mind s nem számítottunk jóra, Itt túl fényes a nappal és nagyon sötét az éj Édesanyánk fájdalmát magunkhoz szorítva Tétova léptekkel indulunk el, Hogy magunkra lelve, mindent felborítva Üres lélekkel, bénán bukjunk majd el Torz örömünkkel és kicsinyes bánatunkkal Kövezett utunk a semmibe tart Elérni nem mert, megsárgult álmainkkal Megrakott batyunk szakítja a kart Annyit sem érünk, mint az égről zuhanó madár, Aki halni készül de küzd még az életér' De mit mutatunk fel, ha nálunk pihen meg a halál? Örökünk semmi, csak pusztulat, könnyek és vér Pedig miénk lett minden abban a pillanatban, Mikor megálmodott apánk, s anyánk Volt múltunk, volt jövőnk – s csak megjegyezném halkan -, Volt istenünk és volt még hazánk