Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak S ne félj, hogyha estére kóbor kutyák a sarkadban ugatnak Nincs oly erő, mely útjába állhatna már hótiszta szavaknak S nem engedi, hogy kezet nyújtson, ha kell magyar a magyarnak Arra indulj, hol az igen csak igent jelent és hihetsz az embernek Súlya igazán az adott szónak van s nincs helye 'lehet'-nek Arra indulj, hol a zászlót még tisztelik, s hogy a haza mit jelent Nem kellett tanulni soha, csak tudják és érzik a szívükben itt bent Most, hogy megjöttem, utam végén itthon vagyok és nézem a hegyeket A partjára ülök, s a jéghideg Küküllőben hűtöm az üveget A fenyők illatát érzem, s ha jól figyelek, hallom a szavukat '-Isten hozott, testvér!' - súgják, és lassan meghajtják magukat S most, hogy örülnöm kéne, látod, mégis-mégis csak hallgatok Az eső csöpög szép csendben, s én a régmúltra gondolok Nyolcvanhárom éve, az eső a könny az arcomon Piros vérünk fehér havon, zöld fű növi majd tavaszon