Sziréna hangja szólít, megyünk, ha menni kell, A lángok nagy haraggal már az égig csapnak fel. Kezünkben bontóbalta, fejünkön vassisak, A tűznyelvek a létra végén körbe nyaldosnak. Koromtól piszkos arcunk, de szemünk hófehér, S mint tépett angyal, törünk át a füstgomoly ködén. A pokol tornácáról is elrugaszkodunk, S a halál torkából erővel visszarángatunk. Jöhet nekünk a szélvész, jöhet nekünk az ár, A hajnal első fénye már a gátakon talál. S ki roncsok közt reked, annak egy remény marad, Egy felé nyújtott kéz, ami a bajban megragad. Az üszkös házfalak közt a végzet árnya les. De ami nem pusztít el, az csak erősebbé tesz. S ha egyszer majd az Úr mégis elszólítana, Hát megköszönöm neki, hogy nem éltem hiába. Mi esküszünk, ha kell, szembeszállunk bármivel. A tűz, a víz, a föld minket örökre összeköt.