Azt érzem legyek bárhol,
Az életben akárhol,
Te vagy a tűz, én a víz az egyben,
De tudom sohasem hagyna cserben.
Azt érzem legyek bárhol,
Az életben akárhol,
Te vagy a tűz, én a víz egy testben,
De tudom sohasem hagyna cserben.
Egy novemberi hajnal ami nappal,
Lett hirtelen derült égből gondolattal,
Addig mertem elmenni, amíg a takaróm ért,
De megízlelgettelek volna már falatonként,
Te pedig mindig olyan kegyes voltál,
Hűvös szél fújt már a dombon, teliholdnál,
Olyan mély a víz alattunk, mint a téma,
Mi voltunk saját magunknak szakadéka.
Azt érzem legyek bárhol,
Az életben akárhol,
Te vagy a tűz, én a víz az egyben,
De tudom sohasem hagyna cserben.
Azt érzem legyek bárhol,
Az életben akárhol,
Te vagy a tűz, én a víz egy testben,
De tudom sohasem hagyna cserben.
Mi lettünk a menny és a pokol,
Viharos nap után a legelső mosoly,
Mögöttünk a kilóméter csak úgy repült,
A testemben a lelkem gyorsan átszellemült,
Nem jött álom a szememre, ami éber,
Küzdöttem a magánnyal teli estékkel,
Néztem, ahogy fent harcol a Nap a Holddal,
De már akkor rólunk beszélt a hegyoldal.
Hogyha akkor nem beszélek,
Akkor nincsen jövőnk se.
Az emlékezetem a múltam azonnal törölte.
11 másodpercem van, hogy megszerezzelek,
11 élet sem elég, hogy elfelejtselek!
Azt érzem legyek bárhol,
Az életben akárhol,
Te vagy a tűz, én a víz az egyben,
De tudom sohasem hagyna cserben.
Azt érzem legyek bárhol,
Az életben akárhol,
Te vagy a tűz, én a víz egy testben,
De tudom sohasem hagyna cserben.
Azt érzem legyek bárhol,
Az életben akárhol,
Te vagy a tűz, én a víz az egyben,
De tudom sohasem hagyna cserben.
Azt érzem legyek bárhol,
Az életben akárhol,
Te vagy a tűz, én a víz egy testben,
De tudom sohasem hagyna cserben