Villámokat szór ma ránk az ég fenn
Tombol a világ, de bennem szélcsend
Van belül, mert átéltem már százszor
Hogy maga után fényt hagyott a zápor
Az életem mérleghinta
És mindig beleülök
Ha sok volt a sötét és előjön a fény
Az árnyékom elől is menekülök
Keresem az igazamat,
Sokan zivatar alatt is pompáznak
És az igazam, hogy addig nem lesz vége,
Amíg a fejemben bombáznak
Van, kinek az anyagiak
Számítanak csak, és maga miatt
Szorul a kötél, ha rohad a gyökér
De kívül a szirmai tavasziak
A külső a pénz, de a belső béke –
Van, ki addig hajtja a világot,
Ameddig el nem hajtja a népe
Villámokat szór ma ránk az ég fenn
Tombol a világ, de bennem szélcsend
Van belül, mert átéltem már százszor
Hogy maga után fényt hagyott a zápor
Úgy érzem, magamra hagyott a világ
Attól félek, hogy túl messze van, aki lát
Attól félek, hogy túl messze van, aki vár
Attól félek, hogy túl késő lesz, ha kivár
Mikor rám szakad a felhő
Túl sok a gyűlölet
Körülöttem, mint sűrű erdő
De magamban nem tűröm meg
Ömlik a kamu a fejemre, mégis
Tudom, hogy bűvölet, délibáb –
Veszek egy levegőt, és azzal űzöm el
Talán a bűnöm ez, a kétely
Ha a holnap úgy jön
Hogy még az ördög fűzöget
Akkor sem engedem túl közel
Ha már a vállamon üldögél
Akkor sem fújunk egy követ
Én maradok eltökélt
Velem tovább nem jöhet
Velem tovább nem jöhet
Villámokat szór ma ránk az ég fenn
Tombol a világ, de bennem szélcsend
Van belül, mert átéltem már százszor
Hogy maga után fényt hagyott a zápor
Úgy érzem, magamra hagyott a világ
Attól félek, hogy túl messze van, aki lát
Attól félek, hogy túl messze van, aki vár
Attól félek, hogy túl késő lesz, ha kivár