Pár év telt el azóta, de ma újra álmodtam róla
Tudod arról a percről, amelyik inkább ne is lett volna
De akkor valahogy mégis így lett, hogy a józanság veszített.
Mikor a szádra égettem a számat,
Mindegy, túl késő, nincs rá magyarázat
Túl késő bánat
Nincs rá magyarázat
Tudom, hibáztam, de semmit meg nem bántam
De talán lehet hogy mégis volt olyan, s
Zívemből egy darabot én is is letörtem
Tényleg nem ezt akartam
De abban a pillanatban
Hogy láttam a lehulló szilánk formát
Szívemen éreztem ugyanazt a csorbát.
Ugyanazt kaptam
Amit én is adtam
Azt a szilánk formát
Ugyanazt a csorbát
Ó ha tudnék, most kétfelé szakadnék
Az egyik féllel keresnélek, a másikkal itt maradnék
Hogy aztán biztosan rád találjak
És megint úgy magamhoz szorítanálak
De mielőtt megszorítlak, úgy mint saját magam, pont két felé szakítlak
Ma újra megint rólad álmodtam, de nem értem miért
Apró kis szívedet a kezembe tartottam, de épp csak a felét
Most volna jó, egy nyugtató,
Egy űrhajó vissza nem fordítható
Az volna jó, nekem való
Egy altató, az álom sírig tartható
Utolsó szó, utolsó jó
Utolsó csók, ez lesz a legeslegutolsó
Ma újra megint rólad álmodtam, de nem értem mért
Apró kis szívedet a kezembe tartottam, de épp csak a felét
Te meg az én szívemet fogtad a kezedbe,
Tudtam, csak játszol.
És azzal együtt eltűntél a végtelenbe,
Ugyanúgy mint máskor.
Én meg itt maradtam
Megint egymagamban
Hát megint itt maradtam, olyan egymagamban,
Ismerős az érzés, de már régen hozzászoktam.
Tudod, mindennek vége egyszer, aztán álmokat úgy temetsz el
Hogy abból születnek újabb lények, ami
Től lehet hogy mások majd félnek.
Ma újra megint rólad álmodtam, de már értem hogy miért.
Apró kis szív amit a kezemben a kezembe tartottam, az nem is a tiéd.
Te sem az én szívemet fogtad a kezedbe
és nem is te játszol.
Én tűntem el újra a végtelenbe
Ugyan úgy mint máskor!
Én voltam mindig az álmomban, apró kis szívedet erősen markoltam
Az enyémet sosem adtam a kezedbe
Mindig én tűntem el a végtelenbe,
úgy mint a kámfor!