Nyár éjszakán felkapott a szél.
Oly könnyű voltam, akár egy kis levél.
Magasra szálltam, és átölelt az ég.
Oly felhőtlen volt a kép.
Néztem a várost, békésen pihent.
Felülről úgy tűnt, zavartalan a rend.
Egy diszkóbárból dzsessz-rock-funky szólt.
És kacsintott rám a hold.
Lebegtem az égen a belváros fölött.
Alattam csillogott a felosztott föld.
Távolban gyárak, és halvány csillagok.
Hallgattam a bölcs folyót.
Magamba szálltam, későre járt.
Már látni véltem egy újkor hajnalát.
Mikor egy hang szólt az alsó rakpartról,
Éreztem, hozzám is szól.
Van még ki rosszkedvűen ébred,
Van még, ki holtvágányon áll,
Van még, ki gátlásoktól szenved,
Van még, ki megváltásra vár.
A földhözragadt ember dülöngélve járt,
A kereszteződésnél tétován megállt.
Felnézett rám, és bár nem láthatott,
A szívéből átkot szórt.
És hirtelen rám tört a félelem.
Éreztem, nem tart fenn többé semmi sem.
Zuhanni kezdtem, és az álom véget ért.
Oly távol van most az ég.
Van még ki rosszkedvűen ébred,
Van még, ki holtvágányon áll,
Van még, ki gátlásoktól szenved,
Van még, ki megváltásra vár.