Fiaz beat ♪ Földiekkel játszó égi tünemény Istenségnek látszó csalfa, vak remény Kit teremt magának a bóldogtalan S mint védangyalának, bókol untalan Sima száddal mit kecsegtetsz, miért nevetsz felém? Kétes kedvet miért csepegtetsz még most is belém? Csak maradj magadnak, bíztatóm valál Hittem szép szavadnak, mégis megcsalál Kertem nárcisokkal végigültetéd Csörgõ patakokkal fáim éltetéd Rám ezer virággal szórtad a tavaszt S égi boldogsággal fűszerezted azt Gondolatim minden reggel, mint a fürge méh Repkedtek a friss meleggel rózsáim felé Egy híjját esmértem örömimnek még Lilla szívét kértem, s megadá az ég Jaj, de friss rózsáim elhervadtanak Forrásim, zöld fáim kiszáradtanak Tavaszom, vígságom téli búra vált Régi jó világom méltatlanra szállt Oh, csak Lillát hagytad volna, csak magát nekem Most panaszra nem hajolna gyászos énekem Karja közt a búkat elfelejteném S a gyöngykoszorúkat nem irigyleném Hagyj el, oh, reménység, hagyj el engemet Mert ez a keménység úgyis eltemet, wo Érzem, e kétségbe volt erőm elhágy Fáradt lelkem égbe, testem földbe vágy Nékem már a rét hímetlen, a mező kisült A zengő liget kietlen, a nap éjre dűlt Bájoló lágy trillák, tarka képzetek! Kedv, remények, Lillák, Isten véletek!