Valami itt a közelbe' lángol
Én táplálom e türkiz nászt most
Mindig a tükörbe' látom
Ott van a távol
És hajt és űz és akar és vámol megeszi a testemet tartó rácsot
Elhal a lelkem és ordítom egyre,
Hogy nem, nem, nem
Hogy nem, nem, nem
Csak egy percet adj még aludni reggel
Csak kicsit ne kelljen betegnek lennem
Csak egyszer legyek ragyogó rendbe'
és had ne kelljen ügyesnek lennem
Még egy utolsó apró álom,
Ami ölelget engem az ágyon
Csak hadd ne kelljen ezt énekelnem,
Hogy boldog vagyok, de nincsen kedvem!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel élve!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel élve!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel!
Aztán dadogni kezdek a bátorságtól
ököl a zsebben, dalolok szebben,
Kiűz a reggeli óra,
Bátor hangon kivág az ágyból,
Várom, hogy ki jön nekem,
Hogy legyen egy percem,
Csak még csak egyszer, csak még csak egyszer,
és nem mondom el még ezeregyszer,
Hogy nem, nem, nem
Hogy nem, nem, nem
Én nem így akartam rendet tenni,
álmaim mindig pénzért venni,
Csak kész, ez a fény,
Ami a kezeim tartja
Benne akartam nyugodni,
Nyugtatni minden kis lelket,
Maradék testet, a szemedet mertem,
Apró kanalak, evez a szeszben,
Ott nyugszom el, egy tekintetmeder...
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel élve!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel élve!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel élve!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel élve!
Én már nem, én már nem,
én már úgysem kelek fel!