Halak laknak a számban, úsznak a szürke homályban,
Megeszik az első reggeli belső szavaim, így nem is tudhattok,
Mit sem tudhattok erről,
Hogy a mennyből, az alvás után az első gondolat onnan,
Arról a helyről szökik el folyton.
De aztán otthon mire mondom, már nem is hallatszik a hangom,
Csak feszülök a fényre, az alkalmi létre, dadogok valamit,
De magam sem értem.
Mert halak laknak a számban, megeszik a szavaim mára, mindig az elsőt,
Az örök tekergőt, csak egy kő marad.
Ha úgy szeretnél, ahogy senki se engem,
Ahogy a halak szeretik a csendet,
úgy akarnék maradni egyszer
Ebben itt, ebben a rendben.
Ha úgy szeretnél, ahogy senki se engem,
Ahogy a halak megeszik a reggelt,
úgy akarnék maradni egyszer
Ebben itt, ebben a rendben.
Halak laknak a számban, ha kinyitom, látod, elbújtak páran,
Isszák a tervem az alkalmi vermen és magamra hagynak, persze.
Ez a reggel, mint a tenger ködbe fonja az estet,
A föld meg az égbolt és mindenem szétszórt, de nem is tudhattok,
Mit sem tudhattok erről,
Hisz a csendből nem derül ki a belső, így csak a hangom
Egy buborék lanton dúdolja folyton hogy:
Halak laknak a számban, megeszik a szavaim mára,
így bármit is mondok, bármilyen hangon, csak egy kő marad.